Persze mindig hajnalban jön az emberre, amikor már rég aludnia kellene, hogy másnap tanulni tudjon. :)

A volt franciatanárom kitett Facebookon egy francia számot, amit meghallgattam. Innen indult minden. Bár nem, ez talán nem teljesen igaz, mert már napok, ha nem hetek óta fúrja egy gondolat az oldalamat: ha a pár évvel ezelőtti énem szembetalálkozna most velem, mennyire lenne elégedett velem, azzal, amilyenné váltam? 

Valószínűleg... semennyire. Keményebb lettem, önállóbb, céltudatosabb... és ezzel együtt kevésbé segítőkész, kevésbé megértő és... kevésbé jó. Jó voltam valaha egyáltalán? 

Annyira szeretnék jó ember lenni, de úgy érzem, Pesten valami kiveszett belőlem, valami fontos. Jószívűség? Megértőség? Türelem? Kedvesség? Nem, nem vagyok bunkó a legkevésbé sem, mégis úgy érzem, ezek megkoptak bennem. Pedig a személyiségemmel kapcsolatban egyetlen gondolat vezérel. Kitalálja valaki?

"Engedd kinyílni szívedben a fény virágait!"

Esztiya szerint jó vagyok. És mikor mindezt elmondtam neki, felhúzott szemöldökkel nézett rám, hogy akkor eddig mennyire lehettem megértő és segítőkész, ha most már nem érzem magam annak. Ez azért jól esett.

Talán még nincs minden veszve. Próbálom újraépíteni magam, mert néha elveszni látszom - saját döntésből. Az egyetem elkezdésekor úgy döntöttem, nem kell semmi az addigi önmagamból. Persze, az ember nem tudja teljesen kidobni a személyiségét, és egy újat felvenni, csak más irányba tudja fordítani az alapvető tulajdonságait, legalábbis én így gondolom. És bár nagyon azt hittem, hogy jó irányba fordulok, néha mégsem ezt érzem. Ezen pedig változtatnom kell.

Ráadásul nem lehetek semmirekellő ember. Igenis oda kell tennem magam a céljaim érdekében. Hogy mik a céljaim? Jelenleg magam sem tudom. Egy embert el szeretnék érni, de azt akarom, hogy mikor elé majd elé állok, lehessek büszke magamra. Tudjam, hogy nem csak mint egy senki állok elé, hanem mint valaki, aki nem véletlenül állhat előtte. Szeretnék olyan ragyogó lenni, mint ő...

Ahh, ezek a hajnalok.

Hiányzik a francia nyelv. Én magam sem hiszem el, néha mennyire. És hiányzik a zongorám is, piszkosul nagyon. Vicces, nem? Ennyire tud hiányozni mindkettő, pedig a franciát én taszítottam el messzire magamtól, a zongorával meg szegénnyel sose foglalkoztam igazán. 

Hihetetlen, hogy a franciatanárnőmnek mennyire igaza volt. És hogy mennyire nevetségesen utáltam még csak a gondolatát is, hogy véletlenül igaza lehet olyan butaságban, hogy az ember egyszer majd magától vágyik a tanulásra. Et voilá, mégis. Néha nem ok nélkül felnőttek a felnőttek, úgy tűnik. 

Úgy érzem, inkább megyek aludni. Holnap vár a japán művészet.

Még annyit, hogy az előző posztban butaságot írtam. Életem ezelőtti leghosszabb anime-maratonja még anno Finirael-kunnal volt, 13 rész Guilty Crown, ami jóformán megkínzott. Lehet, azóta nem vagyok ugyanaz az ember, huh.

Errőt jut eszembe, beszéltem Finirael-kunnal. Nem tudom, milyen volt.