Egyetemista vagyok, arra a szakra járok, amire be szerettem volna kerülni, azt tanulom, ami érdekel és amit szeretek.

A saját lakásunkban lakom három olyan lánnyal, akik ha nem is feltétlenül szeretnek, de elviselnek és nem utálnak.

Még ha néha spórolnom is kell, ami számomra fontos, arra van pénzem.

Sok barátom van, közülük többen igaz barátok, és a legjobb barátnőm mindig támogat és segít, akármikor fordulhatok hozzá.

Van egy édes kishúgom, akivel nagyon tudunk marakodni, de végtelenül szeretjük egymást - legalábbis én őt tutira. Néha csak úgy fogja magát, és velem alszik. Vagy én vele.

A szüleim a leginkább derék emberek, akiket csak ismerek, és mindenben támogatnak.

Az apukám otthon mindig elszedi tőlünk a csokiját és cukorkáit, de ha eljön hozzám, mindennel ellát, azt se tudja, mit kínálgasson, hogy vigyek magammal. Meghív mindig enni, rám tukmál mindent a saját ételéből, aztán még el is csomagolja, ami megmarad, hogy majd egyem meg. Meghív kávéra, visszavisz a lakáshoz kocsival. És integet, mikor elmegy vagy elmegyek.

Az anyukám folyamatosan dédelget, ha otthon vagyok, bár inkább úgy mondanám, egymást dédelgetjük, 21 éves vagyok, de nem szégyellek vele menni könyvtárba, kávézni, sétálni, sőt, nagyon szeretem ezeket a kimozdulásainkat.

És akkor még folytathatnám a mindig (sok csokit tartalmazó) szeretetcsomagot készítő nagymamámmal, a mindig mindennel megetető, rágóellátó nagymamámmal, a vicces és drága keresztszüleimmel, jópofa unokatestvéreimmel, imádnivaló másodunokatestvéri családdal, és a többi és a többi.

Akárhonnan nézem, én vagyok a legszerencsésebb lány kerek e földön.