A hajnal mindig egy csomó érzést előhoz belőlem. Leginkább mindig a szomorúságot. ><

Szakítani egy baráttal ugyanolyan fájdalmas, mint szakítani a pároddal. Ergo szakítani 3 barátnak hitt emberrel 3x olyan fájdalmas, nem igaz? 

JÓL DÖNTÖTTEM. 

Nem győzöm sulykolni magamban. Jól döntöttem. Mint kiderült none of my friends liked 'em. Mind azt mondta, jól döntöttem. De így, hajnali háromkor, a conos képeket nézegetve (de alacsony vagyok hozzájuk képest, bassza meg), remegő kézzel két kávé után (azért is megiszom mindjárt a harmadikat) valahogy... valahogy nem érzem ezt. A veszteséget érzem. 

"Mikotosan vöröse."

Csodálatos volt a MondoCon. Utána mégis ez lett. Nyilván az én hibám az, hogy én mondtam, hogy oké, akkor ennek itt vége. De nem így akartam véget vetni neki. Nem mindennek akartam véget vetni. 

Nem voltak a barátaim. Nagyon azt hittem, de teljesen más elképzeléseink voltak arról, hogy akkor most milyen erős is köztünk a kapocs, mennyire vagyunk barátok. Az én elképzelésemben ugyanúgy, mint a Conon, egy cshalád voltunk (igen, így, h-val), együtt alkottuk a K teamet, együtt voltunk menők. Az ő elképzelésük meg valószínűleg... nem tudom. Fogalmam sincs, mit gondoltak. 

Nem is tudom, hogyan akartam egyáltalán kivitelezni ezt az egészet. Vissza akartam kapni a ragaszkodó csapatot úgy, hogy akik benne voltunk, igazából nem léteznek, nem mi vagyunk. K-fanokat akartam, akikkel együtt, akár egymást is fanoljuk, akikkel együtt menőzünk, mintha még mindig Con lenne. Hülye elképzelés volt így belegondolva. Így végül ezzel az akcióval elvesztettem azokat, akikkel a K-ban találjuk meg a közös kapcsot. Pedig most is egy annyira cseszett jó Misaki×Saruhiko DJ-t találtam, ami ráadásul nem is yaoi~ De már nincs kivel fanolnom rá.

Ezt elcsesztem. Elcsesztük. Mert akárhonnan nézem, az ő reakciójuk se volt rá normális, ez az egész ahogy megtörtént, nem volt normális. Talán az az egész élethelyzet nem volt az.

Mindegy. Megyek, iszom egy kávét. Aztán nekiállok tanulni, most már tényleg. 7 és 3/4 óra van még a vizsgámig, és semmit nem tudok rá, hahahaha. Koreai kolostorok kapujai és szentélyei, könyörgöm... Noooope. Pedig a sámánizmusos része egészen érdekes, ha a rengeteg szertartást és eszközt nem nézzük, mert abból csak sok van és kész, annyira nem érdekelnek.
Oké, miről beszélek? 
Mentem. 

Nem tudom, kaptok-e valaha normális bejegyzést. Vagy hogy a hiányzókat pótlom-e. Vagy hogy újra hetente többszörös gyakorisággal fogok-e még valaha jelentkezni. Szeretnék amúgy, mert sok témáról szeretnék beszélni, de úgy tűnik, csak ilyen hajnai lelkinyomi pillanatokban találom meg a blogot. (És akkor még én szidom magamban a lelkinyomikat, lol.) 
Jóccak.