Az ám a helyzet, hogy a múltkor említett írásom, amelyet oly nagy lelkesedéssel alkottam meg, és a megmérettetés és inspiráció kedvéért versenyre küldtem, nos hát az különdíjas lett. (Eeeegen, ilyen egy szép, értelmes mondat egy különdíjastól. Lol.)

De tény, ami tény, nagyon feldobott! Nem gondoltam volna, hogy bármiféle visszhangja lesz, úgy voltam vele, hogy elküldöm és jól van, örülök, hogy megírtam, de ennyi. Erre fel... :)

Itt van maga a verseny, azon belül van egy link az összes műhöz. Érdemes őket elolvasni, bár eddig csak a  nyertesekét és a másik különdíjasat olvastam, de azok nagyon tetszettek. :)

A Bővebben után meg szerintem felrakom az én írásomat, aki kíváncsi rá, olvassa szeretettel, bár itt is megtalálható, és ha valaki nagyon szeretne, a most írt linken tud hozzá kommentet írni. 
 

Egyébként. Tudom, hogy ezer éve nem jelentkeztem, úgy tűnik, ez már csak ilyen lesz, hol jelentkezem, hol nem. Sok minden történt velem mostanában, az egyik legmeghatározóbb, hogy otthon kitudódott a "nem mindig pozitív hangulatom". Ráadásul ahogy kitudódott, eh...
Anya vidáman mesélte, hogy interneten rákeresett a nevemre, én meg feszengve kérdeztem, hogy talált-e valamit. Mert ám erre a nevemre keresett rá. És talált is, azt mondta, olvasta a blogomat. Gyanús volt, hogy ennyire vidáman meséli, de egyre kényelmetlenebbül feszengve kérdeztem, hogy de mégis mit talált, mit olvasott. És igen egyértelművé vált, hogy nem örülök neki, hogy félek, hogy elolvasta az eddigieket, mire ő sikeresen rátapintott a dolgokra: "Miért, csak nem öngyilkossági gondolataid voltak?" - egészen nevetve kérdezte, aztán ahogy próbáltam elmismásolni a dolgot, lefagyott az arcáról a mosoly. És a vicc, hogy kiderült, hogy valami ezeréves régi irományomat találta meg AnimeFanficen. 
Viszont így robbant a bomba, az egész család állt megkövülve, én meg azt se tudtam, merre sunyjam le a fejem, belebújtam a telefonomba, és zavartan válaszolgattam a kérdéseikre. 
Szerencsémre a családom bebizonyította azt, amit eddig is tudtam, hogy ők a legjobbak. ♥
Imouto-channak különösen rosszul esett a dolog, vele beszéltünk a legtöbbet. Ezért nem akartam erről beszélni, utáltam magam, ahogy láttam az arcán a megbántottságot, utáltam, hogy ezzel fájdalmat okozok neki. De megbeszéltük. 

Azóta egészen jól vagyok. Támadnak nehéz pillanatok, de olyankor úgy döntök, lefekszem aludni. Az alvás majdnem mindenre jó, én mondom. Meg persze a tea és a kávé. Főleg a kávé. 

2:22 kívánhatunk valamit. Nem is tudom, mi legyen. Hmmm. Megvan. Elég általános, de jó ez. :)

Jut eszembe, egészen büszke lettem magamra, a héten már másodjára ültem le teljesen saját indíttatásból tanulni. Nem is árt, hozzátenném... De jó érzés, mikor még van egy rakat időd, de tudod, hogy te már nekiálltál, már csinálod, már benne vagy, egy része készen van, és csak némi utómunkálat vár rád. Tetszik. :D

Vettem amúgy egy kis naptárt. 2016-os ugyan, amiből már nem sok van, tudom, de úgy megtetszett~ 150 forint volt (igen, százötven, nem hagytam le egyetlen nullát sem :D), és nagyon menő, van benne egy csomó csajos rész, rendes kis notesz. Ebbe szeretném majd írni, mi minden történik velem, mert sajnos az emlékezetem lyukasabb mint egy emmentáli sajt. Már azt se tudom, a múlt héten mi volt velem, pedig tutira sok minden történt. =.= Na majd ezek után! :D

Hm, megint elszabadult az írhatnékom. Akkor legyen mára ennyi, aztán a legközelebb ki tudja, mikor lesz - de lesz! :)

Szép álmokat mindenkinek~

A mi napunk

Tarka-barka levelek keringtek az elhagyatott temetőben, ahogy a lábamat lógatva ültem egy sírkövön.

Késő ősz lévén hidegre fordult az idő, dideregtem, így gyorsan megráztam magam.

Ismét kósza leveleket sodort elém a szél, valószínűleg a templom melletti barackfáról, melyen már se gyümölcs, se levél nem csüngött. Pedig régen mennyi barackot leloptunk arról a fáról… Emlékszem, az anyukája mindig lekvárt csinált belőle, amiből akár egy egész üveget is meg tudtunk enni egy nap alatt. Persze ez még azelőtt volt…

Emlékeimből a kapu nyikorgása zavart fel, régi volt már, csupa rozsda, így akár egy erősebb szélroham ki tudta lökni.

Szélesen elmosolyodtam, mikor megláttam. Idén is eljött, akár csak eddig. Gyalogosan, egyedül, ahogy minden évben.

Ahogy észrevett, az ő szája is mosolyra húzódott.

- Hát szia, vándormadár – üdvözölt, ahogy lehuppant mellém. – Reméltem, hogy idén is eljössz – pislogott ki a jóformán feje búbjáig felhúzott kendő alól, mely a nyakát és arcát védte.

- Én minden évben itt vagyok, tudod – lógattam ismét a lábamat vidáman. – Inkább én lehetnék hálás, hogy idén is eszedbe jutottam. Milyen rég volt már…

- Megbeszéltük, nem? Amíg világ a világ, ez a mi napunk. Aztán te is útra kelhetsz, bejárhatod a világot… – A hangjából tisztán kihallatszódott a vágyakozás.

- Hányszor mondtam már, hogy gyere velem! – néztem rá, bár ezt már ezerszer lebeszéltük.

- Tudod, hogy nem mehetek – sóhajtott fel, és a távolba meredt. – Járd be a világot helyettem is, te kis vándormadár – pillantott vissza rám mosolyogva.

- Ez csak természetes – biccentettem. – Na, de mondd, idén mit csináljunk? Együnk palacsintát? Bolyongjunk az erdőben? Másszunk fel az óriáskerékre?

- Mindig ilyen képtelen ötletekkel jössz – nevetett ki.

- Elvégre ez a mi napunk – kacsintottam rá. – Na gyere, majd útközben kitaláljuk!

- És mesélsz közben a távoli országokról? – nézett rám csillogó szemekkel.

- Természetesen! – bólintottam, és leugrottam a sírkőről. A sírkőről, amin az ő neve szerepelt.