Ma kaptam egy meghívást egy bulira. Ismerem azt, aki meghívott, de... felé kicsit kétes érzéseim vannak, nem igazán szeretem látni, hogy mit csinál, mert általában elbizonytalanít az életemben.

Azonban ma este valami oknál fogva mégis rákattintottam a nevére, megnézegettem az idővonalát, hogy miket csinált, mik voltak vele. És igen. Ismét elért a hatás, szinte depresszióban meredtem magam elé, hogy az életem semmit nem ér. Tudjátok (vagy nem tudjátok, az a jobb eset), amikor látjátok, hogy dolgozik, a barátaival szórakozik, a cosplayeit varrja, a dolgait csinálja, mindenben jobb mint te, és úgy érzed, hogy egy darab szar vagy, aki semmihez sem ért és semmire sem jó. (Ha már itt tartunk, úgy az elmúlt két évemet ez jellemzi, csak úgy elhintem ezt ide.)
Pontosan ezt éreztem. És már olyan gondolatok jártak a fejemben, hogy bárcsak sose ismertem volna meg, sose beszéltünk volna, sose cosplayelte volna azt, akit, sose lett volna az ismerősöm Facebookon, satöbbi satöbbi... 

Aztán megálltam. Eszembe jutott még 3 ember, akik nélkül valószínűleg kevesebb negatív és depressziós gondolatom lett volna, és náluk is ez a "bárcsak meg se ismertem volna" gondolat tört utat.

Éééés azután jutottam el a lényegig. Hogy miért? Miért lenne úgy jobb? Máshogy alakult volna, akár még rosszabbul is alakulhatott volna, vagy ha nem is, hát na bumm, változtatni már nem tudok rajta. Nem mondok olyan közhelyet, hogy erősebb lettem tőle, mert "ami nem öl meg, az megerősít", ez egy bullshit. Lelkileg sokkal nyomorékabb lettem, messze nem erősebb, labilisabb lett az idegzetem, hagyjuk is. De végre - végre végre végre - eljutott oda, hogy azt tudjam mondani, hogy nem bánom. Ez van. Megtörtént, mind a négy személy mély nyomot hagyott bennem, próbálok túllépni rajta, ennyi. Van saját életem, vannak barátaim. Céljaim nincsenek, jövőképem se, de majd lesz, egyszer majdcsak lesz.

Valószínűleg az is közrejátszik abban, hogy tényleg percek alatt megnyugodtam és kijózanodtam, hogy letudtam a vizsgáimat (átmentem japirodalmon yupp~) és itthon pihizek. A szakdogám továbbra is necces pont, de majd lesz valahogy. Most nyugalom van.

Eszembe jutott, amikor szinte sírva hívtam fel Masikát, mert amellett a hely mellett sétáltam, ahol anno a később említett három személlyel voltak emlékeim. És ezt mondtam neki: "Ne haragudj, csak... csak a szar lököget." Mert ez így van. A rossz érzések nem többek egy rakat kakinál. De tudjátok, hogy van, ha a szar lököget, hagyni kell menni. És igyekszem ezt a filozófiát követni.

ui.: Az információk alá egy új számot raktam, ez az első 2017-es szám a blogban - bár 2016-ban is csak kettő volt, mindegy. Ez a szám egyrészt a hozzáállásom változását is mutatja ("bring me to life" helyett "never give up no, never give up, no no"), másrészt a lakótársaimmal közösen láttam és hallottam először, majd a húgommal is sokat hallgattuk. 
Egy másik számra is gondoltam, ami talán még inkább meghatározza a mindennapjaimat, csak viccesebben, az pedig nem más, mint ez a csoda: 

I'M NOT GONNA STOP THAT'S WHO I AM (nooope XD)

Imádom. Imádjuk. A lányokkal esténként karaokézzuk és táncoljuk, itthon is csapattuk húgommal. Lehet, hogy hamarosan le is cserélem erre Siát. LEGJOBB és pont.