Nézzük csak. "Ez fantasztikus volt!" - ezt mondanám, ha a húgom lennék. Bizony, a 15 éves kishúgomé a könyv. És nagyon nem neki való. Csak persze cseszte elolvasni a megjegyzést, vagy épp megnézni, hogy hoppá, nem Vörös Pöttyös, hanem Arany. Na mindegy.

Akkor beszéljünk a könyvről. Rettenetesen romantikus műről van szó, nem az én világom. Mégis végigolvastam! Sőt, az elejét letenni sem tudtam. Pedig egy mondatban összefoglalható a mű: Joss és Braden, mint két szexéhes mókus kergetik egymást, míg végül egymáséi lesznek. Ha engem kérdeztek, Joss valami hihetetlen, egy pasi hangjától már csurom víz odalenn - hozzátenném, a pasi hangja egészen a bugyijáig hatolt, így talán érthető. (Nem, nem az.)

Ha már belekezdtem Joss leírásába, akkor őt kifejteném. Jocelyn Butler a mű főszereplője, egy labilis, lelkileg meggyötört 22 éves leányzó, aki egy halott családdal és nem éppen büszke múlttal a háta mögött a Dublin Streetre költözik. Kiderül, hogy a lakótársa bátyja egy hihetetlen vonzó, perverz, "bugyiig hatoló hangú" álompasi, aki szemet vetett Jossra. A történetet olvassa tovább az, aki akarja, nem fogom kifejteni, szerintem úgyis egyértelmű, hogy a végén mi lesz. (Mert az ilyen romantikus regények 99,9%-ában ez történik, de nem gáz.)

Joss jelleme először nagyon tetszett. Teljesen reális volt, ahogy a szülei halálára reagált, és hogy magát hibáztatta a később történtekért. Tetszett az is, hogy végre nem egy nyafis kislányról van szó, és még esze is van, nem herdálja a szülőktől szerzett vagyont. Aham, igen, először így is volt. Csak aztán kicsit érdekesnek tartom, hogy bár a lakás bérlete meglehetősen borsos, Joss a luxust választja, és beköltözik. Írónak készül, így egész nap otthon van, és herdálja a pénzt dolgozni próbál. Persze, enyhítő körülmény az, hogy a két este dolgozik - de kérdem én, miért csak két este? Abból akar megélni, hogy sok hónap alatt összedob egy-két fejezetet? Nem túl kényelmes ez?
Emellett Joss a tipikus nyálas "mártír vagyok" főszereplővé nőtte ki magát. Basszus, ember a talpán, aki egy ilyet elviselne! Megértem, hogy lelki teher így meg úgy, de attól még a jelenben nem kell elcseszett baromként viselkednie! Mert hogy folyamatosan megbántja a pasit, akit "soha nem bántana meg, inkább meghalna", az még egy dolog. De hogy cserben hagyja azt a legjobb barátnőjét, aki mindig mellette állt, és azt szajkózza, hogy milyen szomorú az élete, hogy megint elveszít valakit, hát basszus már, ne szórakozzunk!

Jöjjön a tökéletes testű, szexi, gazdag, észveszejtő álompasi, Braden. Miért is ne szeretne bele rögtön egy elcseszett lelkivilágú libába? Mielőtt bárki is azt hinné esetleg, hogy a féltékenység beszél belőlem, nem így van. Braden egy olyan pasitípus, akihez bottal se nyúlnék. És miért nem? Először is, egyáltalán nem volt szimpatikus a stílusa. Lehet, hogy sokan gerjednek arra, hogyha egy pasi mocskosan beszél egy nővel, de nekem nem jön be. Valamint a durvaságai, féltékenységi rohamai és a heves birtoklásvágya sem. Egyedül olyankor volt szimpatikus, amikor kedves és megértő volt Joss-szal, de ezekbe is belevegyült az a negatívum, hogy nagyon hirtelen váltogatta a hangulatait. Oké, nekem is gyakran változik a hangulatom, de basszus, nem leszek egy pillanatról a másikra szelíd kedves lányból őrjöngő vadállattá, majd vissza. Braden ellenben ennek a nagymestere, a begerjedttől a dühösön át a szelídig minden hangulat váltakozott nála sokszor egysornyi gyorsasággal. Úgyhogy sajnos a szexi szépfiú szerepe nálam kilőve, Braden nem nyert.

A legszimpatikusabb személy a műben Ellie volt, Joss lakótársa, Braden húga. Az a lány valami hihetetlen aranyos volt, szeretnivaló és bájos. És amikor megtudtam, hogy valami nagyobb betegség támadta meg, legszívesebben a földhöz vágtam volna a könyvet. Előre közöltem húgommal, hogy ha Ellie meghal, akkor nem érdekel, mennyibe került a könyv, földhöz vágom, eltaposom, minden egyes lapját kiszaggatom és elégetem. Szerencsére végül nem lett ilyen szörnyű sorsa a könyvének, ezért piros pont az írónőnek. (Ellie nélkül szart se ért volna az egész regény, azt azért hozzá kell tenni.)

Nos, nézzük a tartalmát. Utaltam már rá, hogy erotikus műről van szó, és igazából ez sem ragadott meg. Hihetetlen (...), de nem gerjedtem be Braden mocskos szájától, sem a bugyiig hatoló hangjától. Azt el kell ismernem, hogy kellettek a regénybe az erotikus részek - mert nélkülük jóformán nem lett volna könyv -, de nálam nem arattak túl nagy sikert. Kifejezetetten idegesített, hogy sokszor milyen alpárian beszéltek, és a szóválasztásokat sem igazán kedveltem. Ott van például Braden nemi szerve. A "szerszám" szó, még azt mondom, oké rá, talán még a "farkat" is megértem. De bakker, amikor Joss "fütykösként" írja le, hát az valami brutális. -.- Egy ötéves kissrácnak, annak van fütyköse. Egy szexistennek esetleg pénisze.
A másik ilyen szó a "bébi". Falra mászom ettől a szótól, de halál komolyan. Nincs benne semmi vonzó, semmi erotikus, semmi kedves, semmi szexi. A bébi egy agyonfestett ribancra illik, aki egy alkalomra talán jó. Grrr.

Oké, ugorjunk a regény végére. Azt kell mondanom, hogy az utószó nagyon király lett. Nem is sejtettem volna, hogy ez lesz - pedig elég várható -, teljesen meglepett és nagyon pozitív csalódás volt. A köszönetnyilvánítás vége meg szép és megható, de valahogy olyan érzésem támadt tőle, hogy a szerző a műbe akarta írni, a szerkesztője lebeszélte, ezért gondolta, a köszönetnyilvánításhoz csak belesűríti. (Mit keres a köszönetnyilvánításnál egy bekezdés a gyászról és a veszteségérzésről?)

Jöjjön végül az összegzés. Igazából nem volt rossz könyv. Most minden negatívumát kiírtam magamból, de ezeken kívül élvezhető volt, és sokáig olvastatta magát. Nagyobbaknak ajánlom, mert elég nagy gondnak tartom, hogy ma már kis 14-15 évesek pornóregényt olvasnak. (Nem csoda, hogy errefelé halad a társadalom...) Tisztelet persze a kivételnek.
Na, de ennyit erről, jöjjön egy pontozás, ami a sok pocskondiázás miatt talán meglepő lesz, de alaposan végiggondolva nálam ennyit ért a regény.

Összesített pontszám: 10/8

Hozzászólások megjelenítése