Halihó, mindenki~

A mai nap folyamán megírtam egy pocsékul sikerült klasszikus koreai dogát, majd pedig McDonald's-os szennykaját ettem és azóta kockulok bánatomban. De még bánatomban is bánat ér: felkerült Ken sorozatának újabb része - az a részlete legalábbis, amiben elcsattan az első rendes csókjelenete. És nem, Nina alig lett rosszul, alig rángatták a negatív fangörcsök, és alig szitkozta szegény színésznőt, aki nem is tehet arról, hogy csókjelenete volt Kennel. Hahh, az élet szomorú.

Viccet félretéve - amiben a legviccesebb, hogy nem is vicc -, tök jó napjaim vannak, azon kívül, hogy a rossz érzések megint cseszegetnek. Néha csak úgy elkap az érzés, hogy valójában senki nem szeret. Pedig ez nyilvánvalóan hülyeség. Nem egóból mondom, eszem ágában sincs, de tudom, hogy a családom szeret. A többiekben nem vagyok biztos, de azért elég sokan legalább kedvelnek. Gondolom. Vagyis inkább remélem.

Emellett rossznak is érzem magam, mert feleannyit sem tanulok, mint kellene. Dóriya napi 3-4 órát tanul - nem véletlenül ilyen okos, 481 pontja lett a felvételin, emberek, 481!! -, én meg... ööö.... heti 2 órával szerintem sokat mondok. És ez nagyon nagy baj. De persze látjátok, nem hogy mennék tanulni, elgépezem az időmet. Logikus.

Leginkább viszont azért van bűntudatom, mert nem érdekel. Nem érdekel, hogy kettessel vagy ötössel fogok átmenni. Mondom ezt most. Aztán ha félévkor meglátom, milyen jegyeket szedek össze, tudom, hogy el fogok borzadni. És nem akarok elborzadni. Mikor a buszon utaztam, eszembe jutottak a régi évek. Ahogy Mulán mondta a mesében: "Azt akartam, hogy ha a tükörbe nézek, egy büszke Mulánt lássak." Nálam majdnem ugyanez a helyzet, azt akarom, hogy egy boldog Ninát lássak. És vasárnap egy boldog Nina nézett vissza rám a busz ablakánál a sötétben. Egy elégedett Nina.

Azóta is elégedettnek kellene lennem. Szerető családom van. Azt tanulom, amire vágytam, ami érdekel. Vannak barátaim, akikkel nagyon jól érzem magam. Tegnap egy fannnntasztikus filmen voltam. Erről mindjárt bővebben. Akkor mi a baj? Miért tör rám néha a szomorúság? Legtöbbször, a nap nagy részében tényleg boldog vagyok - de miért vannak azok a késő esti órák, amikor nem?

Nem értem. De lassan nem is akarom. Lényegesebb, hogy a tegnapi film igazán lenyűgöző volt. Koreai Filmfesztivál van Pesten, ami annyit tesz, hogy ezen a héten sok ingyenes koreai filmet vetítenek az Örökmozgóban és az Urániában. Mi tegnap Oppával, Katival és Ildiyával a Sunny címűre ültünk be. Csodálatos volt. Még egy olyan filmet... Egyszerre volt megható, lebilincselő és nevetséges. Teljesen odavagyok érte. Aki tudja, menjen, és nézze meg, pénteken még egyszer vetítik, és mondom, ingyenes. Igazán megéri!

Most pedig zárom soraimat, mert lemerül a gépem koreait kell tanulnom.
Mindenkinek szép hetet kívánok!