Ma durván eltörött a mécses.

Tegnap fodrásznál voltam, és meglehetősen más hajjal jöttem haza, mint szerettem volna. Konkrétan a világos rózsaszín melíros ombre helyett egy csíktól lefelé tűzpiros a hajam. Pont, mint Mikotóé, akinek baromi jól áll, de nekem nem. 
És jöttek a rokonok, de egészen szerencsém volt, mert nem hogy nem szólták le, nekik tetszett. (LOL.)

És ma egy olyan szörnyű és hatalmas és borzalmas dolog történt (irónia), hogy odaégettem egy adag sült krumplit, mert nem figyeltem. Na, ez elég is volt, begubóztam a szobámba, és ennyi, az összes sérelmem, fájdalmam, minden kijött. Bejött először Imouto-chan vigasztalni, aztán jött Apa is, végül Anya, de egyszerűen nem megy, egyikük sem érti meg, hol van a problémám. Itt nem egy szaros hajfestésről van szó, hanem az egész életemről, mert utálom. Tökéletes, mégis utálom. És ez nem normális. 

Hiába próbáltak vigasztalni, megnyugtatni, egyszerűen... nem. 

Hogy mondanád meg a családodnak, hogy a legnagyobb problémád, hogy nem ölheted meg magad, mert azzal nekik okoznál fájdalmat?

Utálom ezt az egészet. Hogy semmi problémám nincs, az életem irigyelni való, én mégis egyedül érzem benne magam, és legszívesebben eltűnnék örökre.

Azt mondta Apa, hogy fókuszáljak az igazán fontos dolgokra, például a családra. Ha nem ezt tenném, már rég nem élnék.