Nem tudom, milyen kort élünk most, nem tudom, hogy ez csak valami véletlen jellemző-e a környezetemben, de mindenki feszült. Mindenki könnyen dühbe gurul. Mindenki csalódott és kiábrándult. Mindenkinek elege van.

Akárkivel beszélgetek a barátaim, csoporttársaim közül, mind a következőket mondja: csalódott az egész egyetemben, nem tudja, mi legyen belőle, mit csináljon az életével, kiábrándult és elveszett. Néha azon gondolkodom, hogy ez talán valami speciális Y generációs dolog, máskor azt érzem, hogy a becsületes, okos embereket ez a kor nem igazán szereti - néha meg csak szimplán elkeserít az egész.

Próbálom azzal biztatni magam, hogy majdcsak jó lesz - de miért lenne jó? Mitől várjunk jót? Kitől? Senki nem fogja az ölünkbe dobni a diplomát és a csodálatos munkalehetőséget. Nyilván, ezt nem is vártuk. De ennél azért... kicsit rózsásabb is lehetne a helyzet.

Nem látom, merre visz az utam.

Nevetséges vagy sem, csak most vettem észre, hogy Kelly már július végén írt a szerepjátékunkhoz. Ember, folyamatosan lesegetem az oldalakat, erre nem tűnt fel, hogy 6 bejegyzés helyett 7 van ott. Komolyan, néha annyira falba tudnám verni a fejem.

Telefonáltam Anyával, aki szépen gyorsan le is koptatott, ahogy a panaszáradatomat nyomattam. Mert végülis én mondtam, hogy magam keresem a saját leendő lakótársam, szóval mit panaszkodom, hogy 11 óra éjszakai munka után (ÉS KÖZBEN) 2 órám csak arra megy el, hogy mindenkinek válaszolok az olyan üzenetekre, hogy "szia érdekel az albi". Öööö, szia, oké???
És amikor már azt hiszed, hogy hell yesss, van egy értelmes, szimpatikus jelentkező, jön majd hétvégén megnézni a lakást, és igen igen igen, érrrrzed, hogy ő jó lesz... Majd közli, hogy bocsi, most látom, hogy egy galériás szobás, én viszont külön szobát keresek. Esküszöm, fájt.

És igen, térjünk csak vissza arra, hogy Kelly írt a szerepünkhöz. Ráadásul az egyik kedvencemhez. De egyszerűen nem tudok visszaírni. Nem akarok visszaírni. Senkinek nem akarok írni, és azt akarom, hogy senki ne írjon. Mindenem tele van a világgal és a rengeteg üzenettel, ami mind válaszra vár. A telefonomról már letiltottam a Messengert, azt hiszem, ha még egy üzenet fogadna bármikor rajta, kidobnám az ablakon. 

Már Pokémon GO-zni sincs kedvem. Animézni se. A könyvem, amit olvasok, nem tetszik. 

Mariska, aki nyáron velem lakik, ma jön haza, de előre félek, mert rohadtul nem vagyok szociális hangulatomban, az ágyamban akarok egyedül fetrengeni egész álló nap. Legalább ennyi lenne. Holnap, ha minden igaz, úgyis jön egy lakásnéző, aztán Katcival és Zsófival megyek vietnámi étterembe, ami tök szuper, tényleg, csak egyszerűen... nem akarok embereket. Sehol. Jó ideig.

Hányni tudnék ettől a rengeteg üzenettől és magam kreálta hülyeségtől.

Ellenben megtaláltam jelenlegi életem dalát. 
I'm so badly looking for the person who can 

"Save me from the nothing I've become"

És mondva lett vala:

"Azt a Cont őrizd is meg annak, de ne vágyj olyanra, ami már nem lesz."

Vajon tudok majd valaha szomorúság nélkül a K-s képeikre nézni? 

Tudom, hogy soha többé nem lesz ugyanolyan, mert nélkülük nem lesz ugyanolyan. De mocskosul fáj, ahogy látom, hogy Anna és Totsuka ki vannak rekesztve, és ők ketten mennyire lojálisak maradtak, mennyire várnak.

El akartam adni a Mikoto parókát. Nem akartam eladni. Újra fel akartam venni. Soha többé nem akartam Mikoto lenni. Örökké Mikoto akartam lenni. 

내 안에 날 죽이고
눈물 삼키며
웃고 있는 가면을 쓰네

(I have to kill myself inside/ Swallow my tears/ And put on a smiling mask)
/forrás: Color Coded Lyrics/

Úgy érzem, mostanában semmi nem én vagyok. 

Ma durván eltörött a mécses.

Tegnap fodrásznál voltam, és meglehetősen más hajjal jöttem haza, mint szerettem volna. Konkrétan a világos rózsaszín melíros ombre helyett egy csíktól lefelé tűzpiros a hajam. Pont, mint Mikotóé, akinek baromi jól áll, de nekem nem. 
És jöttek a rokonok, de egészen szerencsém volt, mert nem hogy nem szólták le, nekik tetszett. (LOL.)

És ma egy olyan szörnyű és hatalmas és borzalmas dolog történt (irónia), hogy odaégettem egy adag sült krumplit, mert nem figyeltem. Na, ez elég is volt, begubóztam a szobámba, és ennyi, az összes sérelmem, fájdalmam, minden kijött. Bejött először Imouto-chan vigasztalni, aztán jött Apa is, végül Anya, de egyszerűen nem megy, egyikük sem érti meg, hol van a problémám. Itt nem egy szaros hajfestésről van szó, hanem az egész életemről, mert utálom. Tökéletes, mégis utálom. És ez nem normális. 

Hiába próbáltak vigasztalni, megnyugtatni, egyszerűen... nem. 

Hogy mondanád meg a családodnak, hogy a legnagyobb problémád, hogy nem ölheted meg magad, mert azzal nekik okoznál fájdalmat?

Utálom ezt az egészet. Hogy semmi problémám nincs, az életem irigyelni való, én mégis egyedül érzem benne magam, és legszívesebben eltűnnék örökre.

Azt mondta Apa, hogy fókuszáljak az igazán fontos dolgokra, például a családra. Ha nem ezt tenném, már rég nem élnék.

És ez lett a nagy megújulásból, Nina eltűnt ismét, hahaha. De most ám indokom is volt (lol), tavalyhoz hasonlóan mentem gyerekeket táboroztatni. És nagyon jó volt, ezek közül a gyerekek közül voltak többen tavaly is, és többen közülük eléggé a szívemhez is nőttek, főleg a kis TörpeDisznaly (igen, így ly-vel, mert ő így szerette), aki a szobatársam volt tavaly és idén is.

A táborra visszatérve, nagyon jó volt. Csak fárasztó. 17 gyerekkel nem könnyű még úgy se, hogy jó gyerekek voltak. Fárasztó volt minden nap fél 8-kor kelni, hogy a gyerekek tiszta vizet igyanak és abban mosakodhassanak, fárasztó volt úgy, hogy általában 11 körül tudtam lefeküdni aludni, addig végig ugrálás, jövés-menés, munka volt. Imádtam nagyon az egészet, de fárasztó volt. 

És a legfárasztóbb benne, hogy tegnap este értem haza, és holnap reggel megyek a következő turnusra. Félreértés ne essék, én ezért pénzt kapok és teljes ellátást, szeretem a gyerekeket, akik ott vannak, élvezem velük a programokat, még ha huszadjára is kell rájuk szólni, hogy ne ütlegeljél bottal a növényeket. Hálás vagyok a táborvezetőnek, hogy mehetek, hogy engem hívott idén is. Csak kicsit elfáradtam. Holnapra kialszom magam.

Ma Kellyvel töltöttem a fél napot, plusz előtte ágyban reggeliztünk az új, ideiglenes lakótársammal, aki Mariska. Remek kilátásokkal indulunk ennek a két hónapnak vele, mert rendesen takarít, mosogat, és jól elvagyunk. Más kérdés, hogy mióta itt lakik, én nem voltam itthon, szóval nagyon nem is találkoztunk, de én mondom nektek, ez a jó együttélés titka, a ritka találkozás. 

Bongyorka meg Kitty már az előző hónap (leg)végén kiköltöztek, velük ennyi volt. Kitty szeretett volna jönni mégis szeptembertől (mint június közepén kiderült, lol), de... nem. Azt mondtam, nekem ez már nem, többet ő nem. Az, hogy hidegháborúra jövök haza, ha itthon van, mert sajt, ilyen a kedve, az, hogy nem takarít semmit, mert sajt, na nem, köszönöm, ebből nem kérek. Megbeszéltük, hogy még nyáron kiköltözik, nem jön ide, akkor legyen így. Hagyjuk is. Ők voltak a stresszes perceim nagyrészének okozói. 

A másik része pedig Misakiék társasága. Illetve inkább a nem-társaságuk. Még mindig fáj ám, hehe. Ma láttam, hogy Saruhiko új profilképet rakott, Saruhikósat. És piszok jó, csak úgy, mint Misaki Misakisa. És hiányzik ám Saruhiko. Néha meg Misaki. Néha meg Saru, és az elszalasztott lehetőség a horrorfilmezésre, az ágyból szelfizésre, az instant rámenzabálásra. Istenem, de fáj, hogy mindezt elszalasztottam. 

Kíváncsi vagyok, nekik vajon fáj-e néha. Eszükbe jutok-e néha, vagy én is egy vagyok a Misaki által kreált "gyökér volt, el kell engedni" kategóriából. És eszükbe se jutok. Nagyon úgy tűnik, hogy ez az utóbbi. És ez is piszkosul fáj. Mert nem akarok olyan valaki lenni, akit egy vállrándítással félre lehet dobni. Nem akarok ennyire semmi lenni. Igenis jelenteni akarok az embereknek valamit. Vagy egy jó barátot, vagy egy utálatos némbert, de ne menjenek el mellettem szó nélkül, mert az fáj. Semminek érzem magam, jelentéktelennek, de nem értem, hogy akkor miért kell egyáltalán lennem, miért kell bármit is éreznem, miért vannak gondolataim, érzéseim. Vagy lennék minden, vagy ne lennék, de semminek vagy épp csak egy kis semmilyen valaminek lenni borzalmas.

Kelly ma megkérdezte, hogy lelkileg minden rendben van-e már. Már nem tudom, mit válaszoltam, hogy megmondtam-e neki, hogy nincsen. Mert nincsen. Mert még mindig vannak ezek a pillanataim, amikor minden indok nélkül legszívesebben a sarokba kucorodnék sírni. És félek a lakásban, pedig a beköltözés első pár napja óta soha nem féltem. És rosszul alszom, rengetegszer felriadok, hiába vagyok hulla fáradt. És ezek a pillanatok csak úgy vannak. Néha tényleg csak pillanatok, de legtöbbször hosszú órák, van, hogy egész napok. 

Hagyjuk is. Nem tudom elmagyarázni. Nem akarom elmagyarázni.

A húgom nemsokára 18 éves. El se hiszem, hogy már nagykorú lesz az én picikém. Ma sikerült kiötlenem neki pár ajándékot, de azoknak remélhetőleg örülni fog. Nagyon remélem, hogy örülni fog nekik.
Nem tudok otthon lenni a születésnapján, mert a táborban leszek. Annyira bánt, hogy azt el nem tudom mondani. Pedig úgy volt, hogy ő sem lesz otthon, csak aztán lemondták a programját, és végül otthon ragadt akkorra. Annyira sajnálom. 
Küldtem egyébként egy szép levelet neki. "Boldog Születésnapot egy elbűvölő kislánynak!" - Ez volt a képeslapra írva, én pedig odaírtam neki, hogy nekem örökre a kis húgocskám marad. És hogy szeretem. Remélem, örülni fog neki, és pont időben kapja a levelet. Teliragasztottam matricákkal a borítékot, a postán a lány meg nagyon kedves volt, szépen ragasztott rá és pecsételt mindent, nagyon csinos kis levélke lett így. Tényleg nagyon remélem, hogy időben érkezik oda hozzá, hozzám a nagymamám által előző hónap 20-án küldött levél nemrég érkezett meg. Nevetséges, nem? Pedig annyira örültem annak a levélnek is, pláne, mert már lemondtam róla, elvégre legalább 2 hetet utazott. El ne felejtsem felhívni mamámat, hogy megköszönjem neki. Nagyon megmelengette a szívem, még mindig sírhatnékom van, ha olvasom.

Ennyit mindenről. Remélem, Kellynek jó idő lesz a Balatonnál és sokat tud pancsolni meg szórakozni. 

Jut eszembe (tök random), nem megyek Milánóba a VIXX-koncertre. Sajog a szívem érte, de kegyetlenül. Valahol azt érzem, nem szimplán egy méregdrága, egyáltalán nem éri meg koncertről mondtam le, hanem az álmaimról. Mert kimehettem volna. Méregdrága, nem éri meg elmenni, de megvehettem volna és elmehettem volna. Az eszem mégis azt mondta, hogy haha, nem. Egyszer fel kell nőni. Kukába a rajongással, kukába az eszement dolgokkal, de kérdés, hogy akkor mi marad.