Nevetséges vagy sem, csak most vettem észre, hogy Kelly már július végén írt a szerepjátékunkhoz. Ember, folyamatosan lesegetem az oldalakat, erre nem tűnt fel, hogy 6 bejegyzés helyett 7 van ott. Komolyan, néha annyira falba tudnám verni a fejem.

Telefonáltam Anyával, aki szépen gyorsan le is koptatott, ahogy a panaszáradatomat nyomattam. Mert végülis én mondtam, hogy magam keresem a saját leendő lakótársam, szóval mit panaszkodom, hogy 11 óra éjszakai munka után (ÉS KÖZBEN) 2 órám csak arra megy el, hogy mindenkinek válaszolok az olyan üzenetekre, hogy "szia érdekel az albi". Öööö, szia, oké???
És amikor már azt hiszed, hogy hell yesss, van egy értelmes, szimpatikus jelentkező, jön majd hétvégén megnézni a lakást, és igen igen igen, érrrrzed, hogy ő jó lesz... Majd közli, hogy bocsi, most látom, hogy egy galériás szobás, én viszont külön szobát keresek. Esküszöm, fájt.

És igen, térjünk csak vissza arra, hogy Kelly írt a szerepünkhöz. Ráadásul az egyik kedvencemhez. De egyszerűen nem tudok visszaírni. Nem akarok visszaírni. Senkinek nem akarok írni, és azt akarom, hogy senki ne írjon. Mindenem tele van a világgal és a rengeteg üzenettel, ami mind válaszra vár. A telefonomról már letiltottam a Messengert, azt hiszem, ha még egy üzenet fogadna bármikor rajta, kidobnám az ablakon. 

Már Pokémon GO-zni sincs kedvem. Animézni se. A könyvem, amit olvasok, nem tetszik. 

Mariska, aki nyáron velem lakik, ma jön haza, de előre félek, mert rohadtul nem vagyok szociális hangulatomban, az ágyamban akarok egyedül fetrengeni egész álló nap. Legalább ennyi lenne. Holnap, ha minden igaz, úgyis jön egy lakásnéző, aztán Katcival és Zsófival megyek vietnámi étterembe, ami tök szuper, tényleg, csak egyszerűen... nem akarok embereket. Sehol. Jó ideig.

Hányni tudnék ettől a rengeteg üzenettől és magam kreálta hülyeségtől.

Ellenben megtaláltam jelenlegi életem dalát. 
I'm so badly looking for the person who can 

"Save me from the nothing I've become"