Vicces, mert ma jutott eszembe az oldal, a rádióban pont Sia száma szólt. És shame on me (ej, de tetszik ez a szerkezet mostanában), megint elfelejtettem a blog évfordulóját. Pedig még 18-án eskü a fejemben volt! Csak aztán... a szakdolgozat... oké, a szakdolgozat konkrétan mindent kiver az ember fejéből. Kérdezgetik, hogy várom-e már Japánt, én meg: "Japánt? Jaaaa, aha, igen." MERT ELSŐ A SZAKDOLGOZAT!!!444!!!YON!!!¹ (Dóriya, köszönet ezért a csodáért, a !!!YON!!!! nélkül nem tudom, hogy élnék azóta. És azért is lehivatkoztam, hát könyörgöm, mit tanul az ember a szakdolgozatból?)

Na, és visszatérve a... szakdogára? oldalra? oké legyen először az oldalra, 5 évesek lettünk. Már nem, én nem, de a blog. A nosztalgiázás mondjuk megvolt. Masikával találkoztunk még 22-én, és hát... ittunk egy jót. xD Mostanában megmondom őszintén, nyíltabb lettem a piákkal szemben, a jó kis koktélokat, shotokat nem utasítom vissza. Félreértés ne essék, soha még csak a részegség közelébe sem kerülök, csak annyit iszom, amennyi ízlik és jól esik. Mert *surpriiiise* én azért iszom alkoholos italokat, mert ízlenek. *döbbenetes* És hát Masikával a találkozás úgy nézett ki, hogy totál para voltam a szakdoga miatt, meeert nyilvánvalóan sehogyan sem álltam ahhoz képest, hogy jövő héten le kell adnom. Ellenben Masika hívott, hogy a csoporttársaival (osztálytársaival?) mennek inni, és csatlakozzak én is. Először nagy szomorúan visszautasítottam, azonban utána Olgival elmentünk inni, és mivel az órámig még volt vagy 2,5 óra, gondoltam, csak felhívom Masikát és becsatlakozok. Annyira sejtettem, konkrétan a hely, ahol voltak, nagyjából 20 méterre volt onnan, ahol Olgival álltunk. Olgi viszont ment órára, így egyedül találkoztam Masikával és a csoporttársaival, akik szintén menni készültek, kivéve az egyik fiút. Így alakult az végül, hogy Masika, Dávid és én elmentünk a Barcraftba inni. (Jó hely. Szeressem nagyon.) Dávidot akkor láttam életemben először, de Olgi, aki az órája után később csatlakozott hozzánk azt hitte, hogy ezer éve spancik vagyunk. Hiába na, nagyon elhülyültünk. xD Na, és lényeg a lényeg, akkor jött fel, hogy Masikával hogyan ismertük meg egymást. Mire én: "Mondod, anyjuk, vagy mondjam én?" - "Mondjad, apjuk." Hát, ez egy szép történet egy szép barátságról. ♥

És igen, azóta lett ötéves az oldal, amelyet még anno Masikától kaptam. Mennyire repül az idő, te jó ég. MATTAKU. *könnyes szemmel felnevet* Amikor még ezer éve ráírtam Masikára, hogy imádom az oldalát, és nem-e elmagyarázná, hogy van az Air Gearben a Lind-Agito-Akito dolog... Próbáltam most megkeresni az első levelezésünket, de sajnos úgy tűnik, az idő homolyába vész, azóta nincs meg az az emailcímem. De tisztán emlékszem, hogy ezzel írtam rá. Nem biztos, hogy legelőször, de ez benne volt. Aztán küldözgettem neki füzetcímkéket és órarendeket az oldalra, majd megkérdeztem, hogy felvenne-e maga mellé társnak. És tudjátok, hogy az az makacs fejű Skorpió mit mondott? Hogy jól van, felvesz próbaidőre. Azt hittem, elküld a büdös picsába, erre... :D És október 26-án fel lettem véve hivatalosan.

De ami úgy durva az egészben, az az, hogy mennyire... elég pár ilyen apró dolog. Nekem az Air Gear volt az, amely elindított az úton. (A görkoris anime, amely pont arról szól, hogy szárnyalj és találd meg a szabadságodat, igen.) Az Air Gear miatt írtam rá Masikára, akivel azóta is barátok vagyunk, és az ő személyében egy nagyon értékes barátra leltem, amiért soha nem lehetek elég hálás. De az Air Gear miatt kezdtem el animéket is nézni, az animék miatt szerettem bele a japán kultúrába, a japán kultúra miatt mentem japán szakra, és igen, már egy hét sincs, és repülök Japánba.

Mert minden kis apró véletlen összefügg. Nem úgy, mint ennek a mostani bejegyzésnek a mondatai és a mondanivalója. Csapongok össze-vissza, nézzétek el nekem. A szakdolgozat miatt az idegeim mostanában eléggé felőrlődtek, arról nem is beszélve, hogy az alvásaim is nagyon össze-visszák voltak. Két héttel ezelőtt még hagyni akartam a fenébe a szakdolgozatot, hogy majd a következő félévben, mert most már úgysem lesz meg... Borzasztóan álltam. Aztán hazamentem hétvégére, és írtam estétől hajnalig, mint a güzü. Ideges voltam, de a családom mindenben segített és támogatott. Akárcsak a barátaim. Édes Istenem, mennyit köszönhetek mindenkinek... A családomnak, hogy rugdostak, amikor kellett és mindig lelkesítettek, főleg a húgom. A lakótársaimnak, hogy elviselték a rigolyáimat, hogy ők is bátorítottak minden alkalommal, és hagytak dolgozni, amikor rám jött az ihlet. És természetesen nagy-nagy-nagy ölelés minden barátomnak, aki valami lelkesítőt mondott. Azt mondjuk kifejezetten nem állhattam, amikor mindenki kérdezgette, hogy hogyan állok, de még az is érthető. De az a sok lelkesítés, a sok bizalom abban, hogy menni fog... Ezek miatt sikerült végül összehozni, ebben biztos vagyok. ♥ Félreértések elkerülése végett mondom, nem, még nincsen teljesen készen. A konzulensnél van az összegzés a bibliográfia, hogy jó-e, plusz még meg kell írnom japánul is a konklúziót, amit majd a japántanárnő kijavít, de legalább már a többi megvan. És hacsak nem üt be valami nagy gebasz *kérlek kérlek kérlek NE*, akkor meglesz. Remélem. Meg kell lennie. Most már tényleg.

Masikával, Dáviddal és Olgival kedden is megyünk inni ünneplésként, hogy (remélhetőleg) akkorra már meglesz a szakdoga. Remélhetőleg.

Addig még jópár tennivaló akad, megnéztem, mennyi mindennel vagyok lemaradva a sulis dolgokból, hát... Lesz mit megírnom az elkövetkezendő napokban. De ez már csak ilyen. :D 

Csók mindenkinek. 

ui.: Siát lecserélem. OH TIME TO BREAK THE CHAIN NO PAIN DON'T BE AFRAID BUT KAWARANAI SAME OLD DAYS SAME ALWAYS²

És természetesen a hivatkozások.

¹ Dóriya 2017 (online forrás Facebook lol).
² BACK-ON - Chain. (forrás: a saját üvöltő hangom a fejemben)