Kajasütés hangjára keltem. "Ááá, mennyi lehet az idő? Fenébe, csak nem dél vagy 1 óra van már? Pedig ma korábban akartam kelni." Ránéztem az órára, háromnegyed 3. Nagyjából mint akit villám csap meg, úgy pattantam ki, csekkoltam az üzeneteimet, mindent, mert Nixonnal egy találkozót beszéltem le valamikor 3 utánra.
[Fontos közbevágás: Nixon az a barátnőm, aki a csoporttársam volt, de szeptemberben kijutott egy egyéves ösztöndíjjal Japánba tanulni, még szeptemberig ott is van, csak hazajöt most februárban.]
Üzenetek lecsekkolva, talán még összejön a dolog, gondoltam, végül le is beszéltük a 4 órát, Corvin pláza, iszunk egy Frei kávét.
Úton a pláza felé csörgött a telefonom, a megpályázott munkahelyről kerestek. Nem egy komoly munka, de este van, így beleférne a napjaimba, ott dolgozik a lakótársam is, pláne szuper lenne, emiatt esett rá a választásom. Hát semmit nem hallottam a nagy zajtól, ami az utcákon volt, megkértem a főnököt, hogy hadd hívjam vissza.
A Corvinnál Nixonnal sikeresen megtaláltuk egymást, indultunk is kávézni, és gyorsan még bocsánatot kértem, felhívtam a férfit, és fanfárok zengjenek, felvettek!
A kávézóban nagy beszélgetésbe mélyedtünk Nixonnal, plusz kortyoltuk mellette az iszonyat finom kávéinkat. A rengeteg érdekes dolog közepette egyszercsak Nixon komolyan rám nézett:
"Te figyelj csak... Nincs véletlenül valamennyi spórolt pénzed? A tavaszi szünetben kijöhetnél hozzám, olyan jó lenne! Csak a repjegyet kell fizetned, szállást, ételt adok."
Hát azt hiszem, itt kerekedett el teljesen a szemem, és az agyam lázasan kattogni kezdett, mi mennyi, mennyire férne bele, de hát könyörgöm, miért spóroltam éveken át? Nézegettük a naptárt, a tanév rendjét, pár nap kihagyással simán jó lenne. Végül még talomban hagytuk, nem mertem rá biztosan mondani. Hazafelé felhívtam a szüleimet ezzel az ötlettel, abszolút támogatták. Itthon pedig lecsekkoltam a repülőjegyeket is, és nagy elhatározásra jutottam.
Így esett meg az a dolog, hogy áprilisban 2 hetet Japánban fogok tölteni. :)
How will I know if there's a path worth taking?
Should I question every move I make?
Tudjátok, cseszett egy dolog felnőttnek lenni. Már "felnőttnek". Amikor a korod szerint már felnőtt vagy, az összes felelősség rád hárul, neked kell kezdeni valamit az életeddel, de annyira igazából mégsem vagy felnőtt, hogy észben ezt kezelni tudd.
Amikor rettegsz attól, hogy bárki régebben látott baráttal, ismerőssel, családtaggal beszélgetned kelljen, mert biztosan fel fognak jönni a kérdések, amiket nem lehet a szőnyeg alá söpörni:
- Mihez fogsz kezdeni az egyetem után?Hogyhogy nem tudod? Mi az, hogy nem tudod? De hát mindjárt itt van és azért előre kellene tenned érte valamit. Egyáltalán ezzel a diplomával mihez tudsz kezdeni? Meg mihez lenne kedved, mit csinálnál szívesen? Oh hát miért nem mész...?
- Dolgozol valamit az iskola mellett?Neeeeeem? Hát az meg hogy lehet? Tudod, ott van x, ő most y helyen dolgozik, igazán beszélhetnél vele, biztosan tudna segíteni...
- Van barátod? NIIIIIIIIIIIIIIINCS? DE DE DE DE OMG az hogy lehet, hát nem is tetszik senki?! Ez meg hogy lehet, úristen... Azért tudod már abban a korban vagy, hogy lassan házasság és gyerek...
És így, 22 évesen, mikor még azt sem tudom, hogy a szakdolgozatom, aminek pedig már a címét is leadtam, miről szóljon egyáltalán, így be kell valljam, nem igazán örülök ezeknek a kérdéseknek.
Minnnnndenki, de mindenki annyira cseszettül jót akar, hogy rögtön ellát kismillió tanáccsal, ami egy adott esetben jól esik az embernek. De máskor meg nem. És amikor mindenki csak légből kapott "tanácsokkal" lát el, az így mostanában nagyon nem esik jól.
Olyan ez, mint amikor a felvételik környékén mindenkit zaklatnak, hogy NA ÉS HOVA MÉSZ TOVÁBBTANULNI? És mikor neked halvány lila fogalmad sincs, akkor az egy idő után baromira kellemetlen. (Továbbra is áldom az eget, hogy ezzel nekem mekkora szerencsém volt, már egy évvel előtte vágtam a választ.)
Ilyenkor... kicsit elszomorodik ám az ember. Pedig ha belegondolok, mostanában minden szuper. Nyilván lehetne szuperebb is, ha haladnék a szakdogával és találnék munkát, de könyörgöm, ne akarjunk túl sokat. Mindenki egészséges a családban, a barátaimmal jól elvagyunk, a lakótársaimat imádom, lógathattam a lábamat otthon vagy két hétig... Teljesen elkényelmesedtem, ehh.
Mégis, amikor ilyeneket kérdezgetnek, akkor azt érzem, hogy nincs életcélom, nem tudom, mi akarok lenni, mi célja, mi értelme van annak, hogy létezem, és ez... gáz. A tinédzserek küzdenek ilyen problémákkal, ők tesznek fel maguknak ilyen kérdéseket, még a bioszkönyvünkben is benne volt.
Mondjuk az is tény, hogy meglehetősen lassan növök fel, nem csoda, ha 20 éves korom körül jutottam el a tinédzserszintre. Csak az a kár, hogy ténylegesen felnőni nem igazán akaródzik.
Ma kaptam egy meghívást egy bulira. Ismerem azt, aki meghívott, de... felé kicsit kétes érzéseim vannak, nem igazán szeretem látni, hogy mit csinál, mert általában elbizonytalanít az életemben.
Azonban ma este valami oknál fogva mégis rákattintottam a nevére, megnézegettem az idővonalát, hogy miket csinált, mik voltak vele. És igen. Ismét elért a hatás, szinte depresszióban meredtem magam elé, hogy az életem semmit nem ér. Tudjátok (vagy nem tudjátok, az a jobb eset), amikor látjátok, hogy dolgozik, a barátaival szórakozik, a cosplayeit varrja, a dolgait csinálja, mindenben jobb mint te, és úgy érzed, hogy egy darab szar vagy, aki semmihez sem ért és semmire sem jó. (Ha már itt tartunk, úgy az elmúlt két évemet ez jellemzi, csak úgy elhintem ezt ide.)
Pontosan ezt éreztem. És már olyan gondolatok jártak a fejemben, hogy bárcsak sose ismertem volna meg, sose beszéltünk volna, sose cosplayelte volna azt, akit, sose lett volna az ismerősöm Facebookon, satöbbi satöbbi...
Aztán megálltam. Eszembe jutott még 3 ember, akik nélkül valószínűleg kevesebb negatív és depressziós gondolatom lett volna, és náluk is ez a "bárcsak meg se ismertem volna" gondolat tört utat.
Éééés azután jutottam el a lényegig. Hogy miért? Miért lenne úgy jobb? Máshogy alakult volna, akár még rosszabbul is alakulhatott volna, vagy ha nem is, hát na bumm, változtatni már nem tudok rajta. Nem mondok olyan közhelyet, hogy erősebb lettem tőle, mert "ami nem öl meg, az megerősít", ez egy bullshit. Lelkileg sokkal nyomorékabb lettem, messze nem erősebb, labilisabb lett az idegzetem, hagyjuk is. De végre - végre végre végre - eljutott oda, hogy azt tudjam mondani, hogy nem bánom. Ez van. Megtörtént, mind a négy személy mély nyomot hagyott bennem, próbálok túllépni rajta, ennyi. Van saját életem, vannak barátaim. Céljaim nincsenek, jövőképem se, de majd lesz, egyszer majdcsak lesz.
Valószínűleg az is közrejátszik abban, hogy tényleg percek alatt megnyugodtam és kijózanodtam, hogy letudtam a vizsgáimat (átmentem japirodalmon yupp~) és itthon pihizek. A szakdogám továbbra is necces pont, de majd lesz valahogy. Most nyugalom van.
Eszembe jutott, amikor szinte sírva hívtam fel Masikát, mert amellett a hely mellett sétáltam, ahol anno a később említett három személlyel voltak emlékeim. És ezt mondtam neki: "Ne haragudj, csak... csak a szar lököget." Mert ez így van. A rossz érzések nem többek egy rakat kakinál. De tudjátok, hogy van, ha a szar lököget, hagyni kell menni. És igyekszem ezt a filozófiát követni.
ui.: Az információk alá egy új számot raktam, ez az első 2017-es szám a blogban - bár 2016-ban is csak kettő volt, mindegy. Ez a szám egyrészt a hozzáállásom változását is mutatja ("bring me to life" helyett "never give up no, never give up, no no"), másrészt a lakótársaimmal közösen láttam és hallottam először, majd a húgommal is sokat hallgattuk.
Egy másik számra is gondoltam, ami talán még inkább meghatározza a mindennapjaimat, csak viccesebben, az pedig nem más, mint ez a csoda:
I'M NOT GONNA STOP THAT'S WHO I AM (nooope XD)
Imádom. Imádjuk. A lányokkal esténként karaokézzuk és táncoljuk, itthon is csapattuk húgommal. Lehet, hogy hamarosan le is cserélem erre Siát. LEGJOBB és pont.
Avagy amikor majdnem sírsz örömödben a metrón, mert átmentél életed első pótvizsgáján. Ami necces volt. Naaaaaaagyon necces. És erre banyek hármast kaptál. (Bár a kettessel ugyanilyen boldog lettem volna.)
Szóval igen, hell yeah, sikerült a japán irodalom! Nem csúszok semennyit~
És így végül három hármassal, egy négyessel, és... (wait a minute...) hat ötössel zárom a félévet, juhú~
Hát na. Tegnap nagyon-nagyon boldog voltam. Minden összejött, és minden a lehető legjobban. Gyerekesen hangozhat, de a játékban, amit játszok, abban is hatalmas szerencsém volt (a kedvencemnek volt szülinapja, 4 négycsillagos kártyát is kaptam, Liz fia 2x hazajött...), aztán sikerült a húgomnak megvennem a ruhát, amit kért, Noriko-san felé tartva megláttam, hogy meglett a tantárgyam, majd tartottunk egy hosszú és nagyon szuper partit Noriko-sannal és Dóriyával, majd Dóriya elment, helyette jött Olgi~ Akivel aztán hajnali 2-kor mentünk haza, és fél 3-kor még beültünk Mekizni - könyörgöm, csak januárban van crunchy burger! Olyanok voltunk, mint az éjszakát átbulizó másnaposok. Mondjuk az átbulizás valóban megtörtént, és nagyon jó volt. :3 "High School Musicalt" és "Több mint testőrt" néztünk, jesszus. ><
Áhh, komolyan. A tegnapi nap annyira remek volt, és annyira sajnálom, hogy nem tudom jól megírni, mennyire. De amúgy majdnem annyira, mint a szombat volt, amikor Anyáék eljöttek. ♥
Ilyen gyakoriságot sem tapasztaltatok tőlem az utóbbi időben, hahaha. :) De egyszerűen hihetetlenek vagytok, döbbenten nézem mostanában a statisztikát, és csak pislogok. Na, hagyjuk a számokat. Attól függetlenül, hogy nagyon boldoggá tesz, hogy sokan tévedtek erre, továbbra sem a statisztika miatt írom a bejegyzéseket.
Igazság szerint 8 óra múlva vizsgázom, de hát könyörgöm, 8 órába még jegyzetelés és egy kis szundi is bőven belefér. Remélem, ez a vizsga már kicsit (na jó, sokkal) jobban sikerül, mint az előző. Csodásan néz ki a Neptunomban a "Felvett vizsgák" menüpont, konkrétan az elsőnél van egy pipa, hogy megjelentem, mellette meg az elégteleeen. Gahh.
Az a helyzet, hogy a tanulás kétfajta érzést tud belőlem kiváltani, vagy megnyugtat, vagy pedig rettenetesen felbosszant. Ma délelőtt keltem, hogy tanulok, és tényleg neki is fogtam, de annyira lassan haladtam, és annyira nem láttam se a végét, se az értelmét, hogy felbosszantott. Aztán rájöttem, hogy van másik jegyzetem is, ami szuper és rendesen olvastatja magát. Na, hát ezt olvasva megnyugodtam. Mert szeretek ám tanulni, pontosabban szeretek érdekes dolgokat olvasgatni. És a kínai történelem ám elég érdekes. Ellenben utálok kényszer miatt tanulni - más kérdés, hogy kényszer nélkül meg nem tanulok. Nem csoda, hogy annak ellenére, hogy már 30-án visszajöttem Pestre, úgy igazán tanulni konkrétan tegnapelőtt kezdtem. Pedig annyira igyekeztem újévkor megfogadni, hogy ez most más lesz. :')
Éééés ha már a tanulás. Beszéltem Mee-channal, és ő kérdezte, hogy nem-e esetleg írnék egy bejegyzést az egyetemről, idézem: "Aki pl. oda szeretne menni, mit tegyen/ne tegyen, meg hasonlók." Én pedig azt válaszoltam, hogy nagyon gondolkodtam rajta én is, leginkább mondjuk arról akarok írni, hogy miért nem ajánlom senkinek. Mert nem ajánlom senkinek. Már a második évtől kezdődően, de így a végzős évben már teljesen biztosan mondom, hogy NE. Az, hogy nincs értelme (persze, papír, oké), az egy dolog, de nem ad jövőképet, teljesen demotiválttá tesz, és még sokáig sorolhatnám. Egyszer talán tényleg felsorolom az összes sérelmemet, de most egyelőre egy senpaiom oldalát linkelem csak be, akit (sajnos) nem ismerek, de minden szava az igazság csodás kisugárzása ebben a posztban: Miért NE gyere japán szakra?
Ismétlem, egyszer talán én is írok majd egy ilyet, vélemények és tapasztalatok a lehető legteljesebb formában, de egyelőre így ennyi. Ismeretlen senpai, aki a cikket írta, a kezedet aranyba kellene foglalni és bárki vagy, tudd, hogy nagyon egyetértek és megértelek.
Na, ennyi csodálatosság után...
csodálatosság után...
csodálatos...
NEM BÍROM KI. CSUPA NAGYBETŰKKEL, MERT EZ ÜNNEPI HÍR! EGY JAPÁNBAN LÉVŐ BARÁTNŐM KÜLDÖTT NEKEM KARÁCSONYRA AJÁNDÉKOT, HÁT HOLY JESUS, SZERINTETEK MIT?!
Dündündündünn~~~ A K - MEMORY OF RED MANGÁJÁNAK ELSŐ KÖTETÉT!! *fangörcse nem ismer határokat* Khm. És egyszerűen csodálatos az a manga. Már olvastam angolul, de hát japánul egy ilyen fantasztikus dolog...!! *millió szivecskés fejet rakna, de inkább nem* KHMMMM, szóval nagyon-nagyon örültem neki. Ha esetleg nem lett volna egyértelmű. :D
Ehh, izé, szóval jó éjszakát?reggelt?áhh... napot nektek, holnap már hétvége! :)
AJÁNLOM AZ OLDALT
